23. Mérlegkészítés – a vihar előjelei

Ellenforradalmi levegő telepszik az országra. Szovjetellenes, kommunistaellenes és élesen Rákosi-ellenes. Nemcsak Rákosinak volt az a véleménye, hogy rosszak az idegeim, de voltak emberek, akik komolyan számoltak azzal, hogy én bediliztem… Szerintük az átéltek következtében olyan mély sérüléseket szereztem, hogy képtelen vagyok reálisan értékelni a helyzetet. Én egészséges embernek tudtam magam. Lehetek érzékeny, de abban az értelemben, hogy előbb és gyorsabban reagálok jelenségekre. 1926 óta ismerem az ország gazdasági, politikai, társadalmi és szellemi életét s azokat az ideológiai erőket és hatásokat, amelyek befolyásolták az országot, a népet.

Hetek óta jártam az emberek között és közben elemeztem az utolsó 6 évet. Nem volt nehéz eljutni annak felismeréséhez, hogy amit a Rákosi-féle vezetés 1949 óta előidézett – már Sztálin haláláig, 1953-ra is – a csőd, a katasztrófa szélére juttatta az országot. A félreállított Nagy Imrét volt kénytelen Rákosi elővenni, akit pedig mérhetetlenül gyűlölt. Nagy Imrét a magyar intellektuális világ tette meg zászlónak. Egyébként bosszantó volt, hogy itt nevekben gondolkodtak az emberek. Nagy Imrére vagy Rákosira és nem a pártra és a mozgalomra gondoltak. Már értem Nagy Imre leváltását és kizárását A XX. kongresszus hihetetlen hatással van az országra, csak éppen – úgy tűnik – ennek a párt legfelső vezetése nem nagyon örül.

Kiszabadulásom után négy területen kezdtem el alaposabban tájékozódni.

Az első és a legfontosabb a párt volt, amely 1949 óta a hatalom abszolút birtokosa, de ez a párt most súlyos válságban van. Ezt politikai válságnak tartottam és minden más problémának, ami az országot fogva tartja, ez az oka és a magyarázata. Ezt azonban én egyben a vezetés válságának is tekintettem. Ez a párt vezető szerepéből következett, amelynek már semmi tekintélye sincs. A KV teljesen formális szerv. A PB, amely a hatalom tényleges birtokosa, tréfa és gúny céltáblája. Hiába szavalják, hogy helyreállították a kollektív vezetést, nem hisznek benne, mert a tények ennek ellentmondanak. A PB tagjai túl fiatalok, tapasztalatlanok, Rákosi által kiválogatott bábuk. Nem bírnak semmi befolyással. Vajon egy súlyos baj esetén olyan emberek, mint Hegedűs, Hidas, Szalai, Mekis, Ács, Piros, Vég és Egri megállnák-e a helyüket?! A régiek, mint Rákosi, Gerő, Apró, Kovács inkább taszítanak, mint vonzanak. Egyiket-másikat mérhetetlenül gyűlölik.

Szinte érthető, hogy naponta nevek és kombinációk futnak végig a városon. Gyökereik ismertek. Rákosi félreállította a régi munkásmozgalom kipróbált vezetőit csak azért, hogy önkényes hatalmat teremtsen, szuronyokra támaszkodva félelmet és rettegést keltsen. Most minden korábbi hibás lépés következménye egyszerre jelentkezik. Annak nyilvánvalóvá válása, hogy Rákosi terve szerint egymás után és egymás ellen kijátszva intézték el a kommunista vezetőket, hihetetlen erkölcsi válságot idézett elő a pártban és gyanakvással vegyes megvetést az átlagemberekben. Az a formula, amellyel bennünket, volt szociáldemokrata vezetőket a Rajk-ügy kezdetén szóvátett ellenérzéseink nyomán igyekeztek leszerelni, most politikai bumerángként csap vissza – országos méretekben. „Ez a kommunisták ügye ”– mondták akkor – s most ugyanezt mondják mások is mind szélesebb körben, csak kiegészítve azzal, hogy a következményeinek mi isszuk meg a levét.

Milyen lehet az az apparátus, amelyre rátelepszik most a félelem?! Tehetetlenné válik. Ezt használja ki az ellenség és olyan helyzetet teremt, hogy sem a vezetést, sem a pártot nem lehet megvédeni. Nehéz időben pedig olyan párt és vezetés kell, amely nemcsak szoros kapcsolatban van a tömegekkel, hanem hatni is tud rájuk, kezelni, vezetni tudja őket. Most meggyőzni és hatni az emberekre igen nehéz, de a legnagyobb probléma – és ez nem csupán személyi kérdés, hanem politikai és vezetési – maga Rákosi. Rákosi 1949 után antidemokratikus irányban torzította el a politikát és a vezetést, és ezzel elidegenített magától olyan szerveket és szervezeteket is, mint a SZOT, a DISZ.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy semmilyen vezetés nem funkcionál. Már nem megy a pökhendi, fölényes fellépés és parancsolgatás. Már az egész város csámcsog a vezetők életmódján, életszintjén és erkölcsén. Nincs titok, mindenről beszélnek és minden gyúlékony anyag a tömegek körében. Még soha nem élt vezetés olyan távol a dolgozó tömegektől, mint most. Mi lesz, ha ezt a vezetést meglepi egy ellenforradalmi vagy reakciós megmozdulás? Mire lesz ez képes? Így tárult elém a pártválság, a politikai válság és a vezetés válsága. A gyűlölet légkörében néha magam is kapkodtam a fejem, mert ha nem is helyeseltem, de értettem Rákosi és Nagy Imre vezérkedését, vetélkedését. Hol vannak a vezetők?! Farkas Mihály esete volt számomra a legmegdöbbentőbb és talán a legjellemzőbb. Hogyan került 1953-ban Farkas Mihály – aki maga is sok mindenért konkrétan felelős – Rákosi oldaláról Nagy Imre oldalára?! Ki ez a Farkas Mihály, aki így tud köpönyeget forgatni? Karrierista, kalandor? Rákosi gyűlölettel beszél Farkasról és úgy néz ki, hogy készül leszámolni vele. Nagy Imrével már sikerült, most Farkason a sor. Megosztja ez a párttagságot magát is, a csoportokra bomlás jelei mutatkoznak egész a Központi Vezetőségig, de lehet, hogy a Politikai Bizottságon belül is. Egymás után vetkőznek ki magukból az emberek, félelmükben számolnak Rákosi bukásával és Nagy Imre körül tömörülnek még olyanok is, akik Rákosit kiszolgálták.

Figyelemmel kísértem néhány párttagot, főleg az intellektuális élet területén. A tegnapi legfőbb sztálinistákból lettek a legszélsőségesebb antisztálinisták. Saját korábbi bűneiktől szabadulni akarván ők váltak leginkább túllicitálókká. Akik mindent elhittek és most becsapottnak érzik magukat, bosszút lihegnek.

Tele van a város, az ország vezérjelöltekkel. Az utcán, a presszóban, kocsmában mindegyik vezetőnek külön „árfolyama” van. Amikor meghallottam Kovács István nevét és jövendőbeli vezérségét, megrémültem. Egyrészt Kovács miatt, hogy ezt tűri és nem lép fel ellene, másrészt a helyzet miatt, hiszen Kovácsot gyűlölték. Iszonyatos veszélyt érzek és ezek a jelenségek csak erősítik ezt. Persze Nagyot és Rákosit tartják leginkább fontosnak.

Mindezek együttesen vezettek oda, hogy a XX. kongresszus a korábbi justizmordok nyilvános kikezdésén túl is sokmindent felborított. Olyan elvekkel, olyan politikával, és olyan módszerekkel kellett szembesülni, melyek alapján az emberek korábban tevékenykedtek.

Ellenségnek még soha nem adódott ilyen lehetőség. Kommunistáknak és nem-kommunistáknak egyaránt elegük volt az addigi politikából, csakhogy az előbbiek egyre inkább félve, utóbbiak mindinkább felbátorodva figyelik az újabb fejleményeket. Az ellenség annak idején nem sajnálta Rajkot és társait, szinte örült a dolgok alakulásának, most pedig álszent módon sajnálkozva, ügyesen használja fel a nyilvánosságra került bűnöket a párt felbomlasztására.

Hadd idézzek fel egy szégyenteljes, de jellemző esetet. Egy délután Újpesten az autóbuszra vártam feleségemmel együtt. Egy elegáns és ismerős arcú férfi jött oda, s amikor meglátott, valósággal felüvöltött.

– Úgy örülök, hogy látlak.

– Régen jöttél ki a börtönből?

– Nemrég.

Igen beszédes ember volt, de nem tudtam, hogy kicsoda.

– Hát ez a gazember banda jól elintézett minket Én is lehúztam 10 évet.

Úristen, ki lehet ez? – Hát te mit csináltál? – kérdeztem tőle.

Kissé zavart lett. – Fontos ez most testvér?

A testvér szó belémvágott.

– Most az a fontos – folytatja –, hogy leszámoljunk ezekkel a bitangokkal.

Figyelem őt, kutatok az emlékezetemben. Ez pék lehet. Hirtelen lecsapok rá.

– Mondd, mennyi kommunistát és zsidót lőttél a Dunába?

Zavartan néz rám. – Ne marháskodj, Gyurka, egyet sem. Az igaz, hogy én nyilas kerületi vezető voltam, de nem öltem meg senkit.

– Hordd el magad, de nagyon gyorsan.

Hát így nézünk ki.

– Látod – mondom a feleségemnek, – igen sokan kerülnek most egy platformra, mert börtönben ültek. Érzem a közelgő vihart. Ember legyen a talpán, akit nem sodor el.

– Mindenki elcsúszhat, csak mi nem – mondom a feleségemnek. Lehet itt az ember semleges?

Az említett három válságponthoz hozzá kell tenni egy negyediket, amely nehéz és áttekinthetetlen volt, és ez a gazdasági élet. Gazdasági válság van. Nemcsak azért, mert az első ötéves terv után nincs egy második. Se elvi koncepció, se összefüggő gazdaságpolitikai elképzelés. Ez a gazdasági válság a munkást sújtja.

Vannak olyan hírek, hogy a vezetés nem is tudja, mit csináljon. Ez mélységesen megdöbbenti és elkeseredetté teszi az embereket. Rosszul és nehezen élnek, teljes a bizonytalanság. Ebből kovácsolhat csak igazán tőkét az ellenség. A szakszervezet most kapja az igazi kritikát. A munkások gyűlölik a szakszervezetet.

Nyugtalanító, mert maga a munkásosztály is felduzzadt, felhígult. A gazdasági válság az ipar és a mezőgazdaság területén jelentkezik. Mi jöhet ki ebből? Nagyon sötét képpé állnak össze az egyes mozaikdarabok.

Engem a munkásmozgalom nevelt és az én politikai szférám tengelyét ez jelentette mindig. Marxista szemléletem, a mozgalom napi gyakorlata szabott meg a számomra mindent. Ebben eddig nem csalódtam. Ezt a mozgalmi, politikai centrumot kerestem én, amikor a börtönből kiengedtek. Nekem a párttal, a pártvezetéssel, tehát nemcsak személy szerint Rákosival van elszámolni valóm, és ezért nem fordulok sehová segítségért, védelemért és orientációért. Árulásnak tekintettem volna, ha ilyen lépést teszek. Megfogadtam és ahhoz tartottam magam, hogy a rajtam esett gyalázat nem szolgálhat okul, hogy én szembeforduljak a mozgalommal, párttal és szocialista világnézetemmel. Sok barátnak és nem barátnak megrökönyödést okoztam, hogy nem voltam látható azokon a helyeken és azok között, akik hajlandók voltak kisebb sérelmekért is felforgatni mindent. Ehelyett kerestem, kutattam a párt tehetetlenségének okát.

Igen keserű volt az a megállapítás, hogy 1956 tavaszán és nyarának elején nem a párt és a mozgalom jelentette a magyar politikai élet centrumát. Különösen érvényes volt ez a helyzet a Petőfi-körben. Ide koncentrálódott hétről hétre Budapest és az ország elégedetlenségének, kiábrándultságának, útkeresésének minden tényezője. A Petőfi-kör különböző rendezvényeire már vidékről is feljöttek, hogy azután széjjelvigyék mindenhová az ott elhangzottakat. Igen hatásos és veszélyes góccá vált ez, ahol az értelmiségiek voltak a kezdeményezők, az irányítók, és a hallgatóságot a kiábrándult, utat vesztett, elkeseredett rétegek tették ki, nagy számban az egyetemi fiatalság. Azáltal, hogy a Petőfi-kör a DISZ égisze alatt a párt engedélyével működött, hivatalos rangot kapott. A párt és vezetői képtelenek voltak felmérni a Petőfi-kör tevékenységének hatását, mert bár lehetett az a szándékuk, hogy kivonják a szelet az ellenség vitorlájából, ennek az ellenkezője történt. Túlfutottak a dolgok. A bomlás olyan gyorssá vált, hogy azt már nem tudták befolyásuk alatt tartani. Egy aktív társaság kezdett kialakulni és megszabni az események irányát. A pártnak sem egysége, sem ereje, sem bátorsága nem volt, hogy fellépjen ellenük. Sőt, elkövette azt a hibát is, hogy beküldte a párt középkádereit, de azok is képtelen helyzetbe kerültek. Az ott fellépő pártfunkcionáriusok hivatalos rangot és legalitást biztosítottak a körnek. Itt tárgyalták és vitatták meg a párt- és országos ügyeket, felhasználva a XX. kongresszus megállapításait, és iránymutatásait. Rövid idő alatt sikerült egy ideológiai és politikai platformot és egy széles bázisú pártellenes erőt létrehozniok. Ezt jelentősen elősegítette az a tény, hogy a párt vezetői még ebben a kritikus időben sem adtak választ az égető, izgató kérdésekre. Hiába jelent meg a párt néhány olyan neves vezetője, mint Nógrádi és Vas, lehurrogták őket

Engem is sokan felkerestek és különböző címeken duruzsoltak a fülembe, hogy menjek el és szólaljak fel.

Mindent és mindenkit elhárítottam azután is, amikor Szakasits és néhány volt szociáldemokrata is megjelent. Mit keresnék én ott? Vagy mit tehetnék ott, álljak be a gyújtogatók közé? Váljak kommunista- és szovjetellenessé, mert hiszen tulajdonképpen ez kell most. Azoknak a felszólalása, akik a börtönből jöttek ki, szinte olaj volt a tűzre. Az országban lévő ellenforradalmi és reakciós erők még nem léptek ki a színre és szinte örültek, hogy ezt helyettük olyanok csinálják, akik kommunistáknak számítanak, akiknek fellépése Rákosi és a párt ellen kész nyeremény. Jogos és jogtalan sérelmek találkoztak, becsületes és aljas tervek, szándékok. Sarlatánok, kalandorok és becsületes emberek gyülekezőhelyévé vált a Petőfi-kör. És gyűlt az ellenség is, mert volt hely, fórum, ahol mindenki szót kapott.

Sokan megkérdeztek, mi a véleményem. Nem csináltam belőle titkot, nem taktikáztam. Volt hozzá elég élet- és mozgalmi tapasztalatom. A Petőfi-kört fel kell oszlatni, a becsületes és a becstelen igényeket, sérelmeket széjjel kell választani. A gyülekező ellenséges bandákat széjjel kell verni, akárkik álljanak mögöttük. Ennek következtében én lettem a szektás, a sztálinista és rákosista, olyanoknak a szemében is, akiket bűn terhelt.

Nem lehet feloszlatni, mert most demokrácia van és szabad a vita – érveltek. Elég sokáig belénk fojtották a szót, csak a gyávák és a bűnösök félnek a vitától, mondták nekem többen olyanok, akiknek egész élete gyávaság volt. Én nem vagyok a vita ellen, sőt demokratának tartom magam. Ne oktasson engem a tíz évvel ezelőtti antidemokrata, az, aki belopta magát a felszabadulás után a kommunista pártba.

Nagy Imre a vezér kint és bent egyaránt, pedig ő is „moszkovita”.

Olyan messzire jutottunk el, hogy a nagy szellemi és eszmei zűrzavarban nem kell már a marxizmus, hanem „keresztény magyar erkölcs” kell – mondották, hirdették azok, akik a második világháborúban keresztény és magyar erkölcs címén a becstelen megsemmisülést zúdították az országra. Magyar demokrácia kell, magyar igazság. Ezt hirdeti most a csalódott kommunistától a sérelmet, a börtönt szenvedett becsületes emberen át a fasisztáig, a nyilasig szinte mindenki. Ebben vegyek részt? Borzadva hárítottam el. Minden impressziónak, kis epizódnak megvolt a maga jelentősége.

Egy délután a Váci utcában Haraszti Sándorba botlottam, aki valósággal nekem rontott:

– Hallom, jelentkeztél Rákosinál. Rosszul tetted. Neked ott semmi keresnivalód nincs.

Szerettem ezt az embert, régi kommunista, jelentős személy volt, ő is Rákosi áldozata. Hangja és stílusa keserű és gyűlölettel teljes. Ahogy velem beszélt, igen rosszul esett.

Egy másik alkalommal Rajk Júliával találkoztam, mellette állt a fia. Megtört asszony lett belőle. Nincs mosoly az arcán, talán csak akkor, ha a fiára néz. Nézem a fiút, kiköpött apja, őt sajnálom a legjobban. Nem lesz könnyű élete. Júlia mély tónusú hangján mondja: – Vigyázz Gyuri, ne állj szóba velük. Ezek nem elvtársak, nem kommunisták.

Csendesen mondom Júliának: – Nem Rákosiról van itt szó, hanem a pártról és a mozgalomról.

Egy napon nagy borítékot hozott egy futár a Szabad Nép szerkesztőségéből. Egy 50 oldalas sillabusz volt benne, a kommunista párt harca 1939-től 1944-ig. Horváth Márton munkája. Ez szolgált alapul a pártoktatásnak és ezt az anyagot most újból vitára bocsátják. Révész Ferencet és engem hívtak meg a vitára. Révésztől megtudtam, hogy a sillabusz a személyi kultusz idején készült, szektás, dogmatikus szemléletű és nem alkalmas további tanításra.

Szívesen vettem részt a vitában, mert az volt a véleményem, nézzünk szembe ezzel mi, s ne az utca és a reakciósok mondjanak véleményt és döntsenek. Az írásnak politikailag két lényeges témája volt. Az egyik a szociáldemokrata párt értékelése általában és különösen a jobb és a baloldal szerepe, amelyet a sillabusz teljesen negatívan és ellenségesen tárgyalt. Az 1945 előtti történelmet hozzáigazították a koncepciós perekhez. A másik téma a Békepárt volt, amelyet a kommunista párt 1943-as feloszlásával hoztak kapcsolatba. Mindkét témában a Politikai Bizottság határozata tükröződött. Azt, hogy a volt szociáldemokraták részéről Révészt és engem hívtak meg, politikai értékelésnek vettem.

A vita a Szabad Nép szerkesztőségében zajlott le. Itt találkoztam Kádár Jánossal is, akit hat éve nem láttam. Sokat hallottam róla, neve elég szimpatikusan hangzott bizonyos ellenzéki körökben. Baloldali, szektás oldalon azonban nagy bizalmatlanság, sőt itt-ott gyűlölet nyilvánult meg vele szemben.

A vitán a korszak kommunista mozgalmából, mint autentikus személyek Kádár és Orbán vettek részt.

Horváth bevezetője után elsőnek jelentkeztem szólásra. Ez volt az első politikai szereplésem, amely nem volt ugyan nyilvános, sajtót nem kapott, de a párt berkeiben visszhangja támadt.

Hozzászólásomban felidéztem a szociáldemokrata párt harcát a háború alatt és kiemeltem a baloldal szerepét, amely lefektette az alapot a háború utáni munkásegység politikája számára. Bizonyítja ezt az is, hogy 1944-ben egységokmányba is foglalták ezt. Szenvedélyesen cáfoltam, tűrhetetlennek, megengedhetetlennek tartottam, hogy a baloldal szerepét árulónak bélyegezték. Ez eléggé megdöbbentette a jelenlevőket.

Utánam Kádár szólalt fel, aki a Békepárt létrejöttét és a párt feloszlatását érintette. Ahogy én pozitívnak jelöltem meg a szociáldemokrata pártot és annak baloldalát, ugyanúgy Kádár is a Békepártot. Kádár megvédte a háború alatt itthon tevékenykedő vezetők politikai ténykedését. Kádárnak volt egy jelentős megállapítása. Ez így hangzott – nincs értelme itt a vitának addig, amíg Horváth elvtársék fel nem vetik a pártközpontban, hogy helyezzék hatályon kívül azt a PB döntést, amelynek az alapján így íródott meg a párt története.

A vita végeredménye az volt, hogy Horváth gondolatmenetéből semmi nem maradt meg, ízekre szedtük. A Párttörténeti Intézet képviselője Kádárt és engem felkért arra, hogy írjuk meg részletesen a vitatott kérdésekkel kapcsolatos nézeteinket.

Révész Ferivel ezt el is készítettem. Ez is okot szolgáltatott, hogy a háború alatti mozgalom történetével újból foglalkozzak. Megdöbbenve láttam, hogy milyen erkölcstelen módon hamisították meg azt az időszakot, amely rendkívül gazdag volt nemcsak élethalálharcban, hanem tragikus áldozatokban is. 1949 és 1956 között mindez érdektelenné vált.

Másról is szó volt ennek kapcsán. A kommunista pártnak szembe kellett néznie Kun Béla rehabilitálásával is. Mint kártyavár omlott össze Rákosi és mások felnagyított szerepe a Tanácsköztársaság alatt.

Ez indította el azt a történelmi vitát is, amelyben a magyar, valamint a munkásmozgalom-történetet Rákosi szája íze szerint átíró legfőbb korifeusok, Andics Erzsébet és Réti László támadott figurák lettek. Ezek a viták is a Petőfi-körben zajlottak le.

A XX. kongresszus szelleme, nézete kezd hatni, de mindenki, a bal- és a jobboldal egyaránt a XX. kongresszussal igazolja magát. A viták viszont mindinkább vádaskodássá és rágalmazássá fajultak. Szörnyű volt ez a szellemi számonkérés és még szörnyűbb a hamis argumentáció, amivel éltek. A történeti vita után a filozófia vitájára került sor és egyben Lukács György rehabilitációjára is. Ahogy a történeti vitánál önkritikára kényszerítették Andicsot és Rétit, úgy Lukáccsal szemben a „hivatalos” pártfilozófusokat.

Ebben csak az volt a kellemetlen és kínos a számomra, hogy az igazi felelősök hallgattak. Ebben az intellektuális vitában a frontok kezdtek elmosódni, amit súlyosbított az, hogy a párttagság általában csak szemlélője volt a dolgoknak. Hallgatott a Szabad Nép is. Szerepét más újságok vették át, de ez még csak a kezdet volt. Az igazi leplezetlen kiállás a sajtóvitán történt meg.

A néhány tucat emberrel kezdődő viták kiszélesedtek, elmélyültek és a sajtóvitán már hatezer ember gyűlt össze. Losonczy Géza vezette és hajnalig tartott. Itt már a józan szónak nem volt hitele. A szabad sajtó, a szabad szó címén lehurrogtak mindenkit. Vas Zoltán sem tudott úrrá lenni a helyzeten, Nógrádi a legkevésbé. Már nemcsak Rákosiról volt szó és nemcsak a pártvezetésről, a párt ellen is megindult a harc. Hatezer ember az ellenzék erejének növekedését jelentette, de az ott lezajlott botrány már érzékeltette a rendszer ellenségeinek létét is.

Egyik délelőtt, útban a Párttörténeti Intézet felé összeakadtam Parragi Györggyel, Gál Györggyel, Pálóczi Horváthtal és Nagy Tamással. Parragi részeg, Gál beteg, egyébként Gerő embere volt. Mikor megtudták, hogy hová megyek, szinte egyszerre mondták:

– Mit akarsz tanulmányozni? Attól nem leszel okosabb.

Ebben a társaságban a legérdekesebb figura Pálóczi Horváth György volt. Többféle Pálóczit ismerek. Az egyik a felszabadulás előtti, a másik az emigrációba menő, a harmadik a felszabadulás után a kommunista párt igen tehetséges, aktív tollú publicistája. Most egy újjal ismerkedem meg. Kulturáltan, okosan érvelve vesz kezelésbe. Míg hallgatom, azt kérdem magamtól, volt-e valaha vagy van-e valami köze ennek az értelmiségi anarchistának a munkásosztályhoz, a szocializmushoz? Idegesített ez az ember és elindultam, hogy otthagyjam őket, de rám tapadt.

– Nézd Marosán, gondolkodjál egy kicsit, a sztálinizmus csődbe vitte a marxizmus-leninizmust. Revízió alá kell venni mindent. Vége, nem lesz többé proletárdiktatúra.

– Hát mi lesz? – kérdem tőle.

– Szabadság, demokrácia, humanizmus.

– Mindenkinek? Az ellenségnek is?

– Ellenség csak egy van: a sztálinizmus és a szovjetek és ezek magyar kreatúrái.

– És ki jön helyettük?

– Hát Nagy Imre és csoportja.

Megállok, ránézek. – Ne bolondozzál. Hát Nagy Imre is marxista-leninista, kommunista és moszkovita, ha jól tudom.

– Az régen volt. Nagy Imre most a magyar demokrácia és a humanisták vezére, övé a jövő, körülötte csoportosul minden becsületes magyar ember, csak Nagynak van igazi, használható politikai vezérkara. A szellemi élet krémje. A vezetőképes emberek, értelmiségiek, csak ezeknek fog hinni az ország. Neked is mellettünk a helyed. Vigyázz, hová állsz. Proli vagy és szociáldemokrata.

Végre megtelik a pohár. – Mondd, és mi lesz a munkásosztállyal, a Marx szerint is vezető osztállyal?

– Az már a múlté.

– Ezek szerint Marx is a múlté?

– Igen. Más világ jön már.

– Dehát milyen világ?

Személyeskedünk.

– Olyan világ, hogy én menjek vissza a pékségbe kenyeret sütni, mert olyan világ érkezett el, amelyben már csak az írók, újságírók és mérnökök fognak vezetni. Hát hallgass ide, mit mondtak Horthyék a magyar népre: Politikailag éretlen, nemhogy vezetésre, még a választójogra sem érett meg. És az a proli, aki a fizikai és lelki romokból épített fel egy országot, az most adja át nektek. Miért, milyen címen vagy te jobb vezető, mint egy képzett munkás?! Te előbb voltál a kommunista párt tagja, mint én. És volt idő, amikor én neked rohadt szocdem voltam. És most megveregeted a vállamat és kapacitálsz, mint szocdemet. Miért higgyek neked? Miért kövesselek én titeket? Azért, mert nálatok van Losonczy, Háy, Déry? Én nem mondok le a munkásosztály vezető szerepéről, még az atomkorszakban sem. Amit ti nyújtotok, abból csak egy ellenforradalom születhetik meg, amelyben neked is rossz véged lehet.

Kissé cinikusan néz rám és csak annyit mond: – Te sem tudod levetni a proli gőgödet.

– Veletek szemben semmi okom.

A Szabad Népnél történt találkozás Kádárral közelebb hozott minket egymáshoz. Korábban nem volt köztünk soha közelebbi kapcsolat és barátság. Tisztességes és becsületes embernek tartottam, mereven kommunistának. Tudtam róla, hogy pártjáért mindenre képes, nemcsak tisztelte és felnézett Rákosira, de szerette és példaképének tekintette. Ennek ellenére gyalázat és becstelenség lett az osztályrésze. Kiszabadulásom után tudtam meg tragikus útját és sorsát. Hosszú ideig nem értettem, hogy miért került sor rá. Szerény embernek, jó ítélőképességűnek tartottam. A Szabad Népnél lezajlott vita végén odajött hozzám, üdvözölt és nagyon érdeklődött felőlem. Megegyeztünk, hogy találkozunk.

Kiszabadulása után Angyalföldön kezdte újból az életet. Azt mondják, hogy Rákosi maga ment el a beiktatására. Őt már rehabilitálták. Most Pest megye titkára, de nem tagja a KV-nek, se a PB-nek, pedig jóval többre képes azoknál, akik most bent vannak.

– Jó lenne beszélgetni – mondja nekem.

– Hát az nem ártana – felelem neki.

– Keressél fel.

Most itt ülünk egymással szemben, két olyan ember, aki az elmúlt években igen felelős helyen volt, akik sok mindenért felelősek, és akiket Rákosi becstelenül elintézett. A csodával határos módon maradtunk életben. Elmeséltük egymásnak egész történetünket. Most derült fény arra, hogy ki volt az a rabtárs, aki a Conti utcai fegyházban egy este üvöltve mondta – Gyilkosok! Banditák! Ismerős volt a hang és sokáig törtem a fejem, hogy ki lehet. – Szóval nem messze voltunk egymástól. A különbség az volt, hogy engem halálra ítéltek, őt nem, de ő is keresztülment a pokol minden kínján. Kádárral szemben teljesen nyílt voltam. Elmondtam neki tapasztalataimat, beszélgetésemet Rákosival és azt, hogy aggasztó ellenforradalmi légkört érzek, és félek is. Közöltem, hogy nem akarok közéleti ember lenni, de nem lehetek semleges szemlélő sem. Miért nem lép a párt, miért hagyja, hogy spontán menjenek a dolgok? Én csak a párttal tudom elképzelni a dolgok rendbehozatalát. Mit akar Nagy és azok, akik körülötte vannak?

Kádár hallgat engem, néha csendesen kérdez, többek között ilyet: – Mit szólsz Rákosihoz?

– Nézd, Kádár, nekem minden szubjektív okom megvan arra, hogy haragudjak rá, sőt, hogy gyűlöljem. De itt nem erről van szó. Leváltani Rákosit, ezt most veszélyes játéknak tartom. Ha ezt a nagy követ elmozdítjuk a helyéről, ki tudja megmondani, milyen lavinát zúdít maga után és eltemetheti azokat is, akik elmozdították. Te és én ismerjük az országot, nem mehetnek a dolgok így tovább, lépni kellene.

– Egyetértek veled, annak külön örülök, hogy a pártról a munkás-egységről nem változtattad meg a nézetedet. Rákosi a nagy kérdés. Nehezebb lesz lépni, mint bármikor.

Hosszan beszélgettünk. Személyes impressziókon túl az ország helyzetét mérlegeltük. Elmondta a Szuszlovval való beszélgetést is. Ő vitt haza Újpestre, megnézte, hogy hol lakom és hogyan. Amikor kikísértem, csak annyit mondott:

– Jó az, hogy együtt vagy a családdal.

Az utca látott minket és ennek másnap már mutatkozott a hatása. Rákosi rögtön jelentkezett. Tudtam, hogy Kádár miatt hívott. Elmondta, hogy Kádárral és velem tervei vannak a pártnak. A beszélgetés végén közölte, hogy sürgősen találkoznom kell néhány PB taggal.

Mint a villámcsapás szakadt az ország nyakára a poznani sortűz híre.[23] Órák alatt, rejtett utakon, a hivatalos jelentés előtt már mindenki tudta és azután, mint a futótűz perzselte végig a hír az országot. Nemcsak kint a szántóföldeken, de a lelkekben is szárazság volt és elég sok gyúlékony anyag halmozódott fel. Megkezdődött a külföldi rádiók, különösen a Szabad Európa vad, izgató kommentárja. A párt lapja hallgatott, a vezetőkről nem is beszélve.

A helyzetet Újpesten mértem fel. Az áruház környékén most már nemcsak a huligánok, de mások is gyülekeznek. A munkások gondterheltek, magam is az vagyok. Mi van Lengyelországban? Valamit tudok róluk, nemcsak a kommunistákról, a szociáldemokratákról, az egyesülésről. Nem hallok semmit Gomulkáról, nemrég halt meg Bierut, helyét a pártban Ochab vette át. Nem ismerem, csak Cyrankiewiczet. Justus Pál révén lengyel írók, költők műveit olvasom. Lengyelországban érik valami. Milyen hatással lehet ránk?! A poznani felkelésszerű megmozdulás azért aggaszt, mert a munkások sztrájkja robbantotta ki. Párt- és állami vezetők utaztak Poznanba, hogy megpróbálják a megmozdulást leszerelni. Példálóznak az emberek: 1953-ban a berlini események, most a lengyelországi. Rajtunk a sor.

Egész nap az utcán kószáltam, az emberek között. Nyíltan beszélnek. Itt is Poznan lesz, ha nem történik valami. Mindenütt fenyegető jóslatokba botlom. A legjellemzőbb találkozásom az újpesti szociáldemokratákkal volt. Némelyik izzó gyűlölettel nézett rám.

– Újra lesz szocdem párt, nem sikerült eltemetned. Jól vigyázz magadra! Ha megbocsátást akarsz bűneidért, hogy kiárultad a szociáldemokrata pártot a kommunistáknak, állj közénk! Vigyázz, újból becsapnak? Mit gondolsz, Rákosi kiengedett volna, ha nem lenne bajban? Hagyd ott őket, míg nem késő! Állj ki a prolik előtt a szociáldemokrata pártért. Te megteheted. Hallgatni fognak rád. Lobogó lehetsz, Gyurka, még egyszer, és lesz módod bosszút állni, visszafizetni a becstelenséget Neked a helyed most Nagy Imre mellett van. Nagy Imrével már tárgyalnak a szocdemek. Vagy Nagy Imre a szocdemekkel, vagy Poznan. Jól gondold meg.

Nem vagyok szívbajos. Harcos ember voltam mindig, mégis félelmetes a fasiszták, reakciósok, szocdemek, lumpen elemek azon egyvelege, akik között nemcsak munkások vannak, s egyaránt Nagy Imre felé fordulnak.

Ezekben a napokban találkoztam egy festőmesterrel, akit régi szervezett munkásként ismertem. Elkeseredetten beszélt Rákosiról, a pártról, erről a „rothadt bandáról” és imádattal, rajongással Nagy Imréről. Baloldalinak ismertem ezt az embert mindig. Mivel elég jól volt öltözve, megkérdeztem, hogy mennyit keres.

– Nem lehet most keresni, jó ha tízezret összehozok egy hónapban.

– Tízezret? – kérdem tőle megrökönyödve.

– Igen. Hát pénz az? Tudod te, mit kerestem én 1953-ban, amikor Nagy Imre jött? Harmincezret is! De akkor nem a kopasz csinálta a politikát, hanem Nagy Imre, az kell ide most is.

Igen feldühödtem. Hát mi közöm nekem ehhez és így Nagyhoz is? S elkezdtem Nagy Imrét elemezni. Mindent, amit tudtam róla, sorra vettem. Nagy Imrét jobboldali, buharinista nézetei miatt kizárják a Politikai Bizottságból. A parlament elnöke is volt, majd az adminisztratív osztály vezetője lett. Neki tudnia, ismernie kellett a Rajk-ügyet. Nagy a Komintern embere. Együtt jött haza Rákosival. Nem inkább a vezérségről van itt szó? Nagy most a jövő reménysége a parasztok és az értelmiség szemében. Begyűjtési miniszter is volt, és lesepertette a parasztok padlását. Nagy miniszterelnök lett. Miért nem tett semmit, hogy kiszabaduljak a többivel együtt?!

Vitatkozom, veszekszem, önmagammal és másokkal is, miközben a Poznanban felcsapott láng a magyar égbolton is egyre inkább láthatóvá válik. A család komolyan félt. Mi lesz? 12 év alatt elfelejtették, hogy mi volt itt a felszabadulást megelőző negyedszázadban? Mit tegyünk, meddig maradhatok puszta szemlélője az eseményeknek?

Újabb hírek érkeznek; leverték a poznani felkelést. Kiderült, hogy a munkásoknak igazuk volt: nemcsak a bérek alacsonyak, hanem az ellátás is rossz – akárcsak nálunk. Szörnyű elgondolni, hogy a munkások fordultak a kommunista párt és államvezetés ellen. Hová jutott, mivé lett az alig egy évtizede megteremtett proletárdiktatúra?

A poznani eseményeknek kellett jönniük ahhoz, hogy a Központi Vezetőséget itthon összehívják. Heves vita után – melyet az utca órákon belül részletesen ismert – megszületett a határozat; feloszlatják a Petőfi-kört. Valami árcsökkentést és bérrendezést is ígértek. Eljárások indultak írók, újságírók ellen.

A Központi Vezetőség határozata – különösen értelmiségi körökben – óriási ellenzést váltott ki. Úgy látom, hogy ez a határozat nem old meg semmit, nem teremti meg a párt egységes fellépését, nem állítja helyre vezetőképességét. Az utca úgy interpretálta a történteket, hogy Rákosi most fenyegetőzik, retorziókkal él, hogy az eddig visszaszerzett szűk körű szabadságot is újra korlátozzák.

Arról, hogy a határozat nem volt egységes, a Központi Vezetőség tagjaitól is lehetett értesülni, s arról is, hogy a Politikai Bizottságon belül sincs egyetértés, azt leszámítva, hogy Rákosi – állítólag – már ezen fórumon belül is elszigetelődött…

Ez a hír Nagy Imre ázsióját növeli. Azt jósolják, hogy hamarosan visszakerül a vezetésbe és kisöpri a régi bandát. 60. születésnapja csendes – de az utcai hírforrások jóvoltából hamarosan köztudott – demonstrációvá vált. Tisztelgő látogatásra érkeztek hozzá az egykori legfőbb Rákosi-kegyeltek is, közöttük számosan a Központi Vezetőség tagjai. Ugyanaz ismétlődött, ami a kiszabadulásom óta szerzett tájékozódásom során már korábban is ellenszenves volt számomra. Nagy úgy él látszólagos visszavonultságban, mint egy szfinksz; fogadja a hódolattal elé járulókat, s nem lát különbséget a barát, a rátarti konjunktúralovag és a rendszer bukását váró ellenség között.